Kispapa

Hat óra előtt kevéssel hallottam meg a nővérkét és a nyomában járó gyereksírást. Kis kocsikon tolták ki a gyerekeket a szüleikhez, a mienk volt az utolsó szoba, ezért hozzánk mindig utoljára ért el a kisbaba. Már vagy húsz perce ébren voltam, félelemmel és izgatottsággal telve vártam, hogy meghozzák Cilikét. Kinyílt az ajtó, és mi Szőkével azonnal felültünk az ágyban, de a gyerek még aludt.

„Pihenjenek még, lesz dolguk elég később” – mondta a nővér, mint aki mindent tud, majd kiment. Kiszálltam az ágyból, hogy megnézzem magamnak közelebbről a gyereket. Az első napokban szinte napról napra változott, a szeme is nagyjából a harmadik napon maradt nyitva először teljesen pár percnél tovább. Aludt, meg sem moccant, körülöttem mindenhol gyereksírás, de a mi babánk csendes. Egymásra néztünk Szőkével, és visszadőltünk még negyed órára aludni. A gyerek később egy halk nyekergéssel jelezte, hogy készen áll az evésre, az anyja a mellére vette, én pedig hol őket, hol a tévét néztem, amíg meg nem hozták a nővérek a reggelit.

Szőke, Cilike és én a mézesheteinket Szőke biztosításának köszönhetően egy magánklinikán töltöttük, még egy ágyam is volt a lányok szobájában, így úgy jött haza a kórházból a gyerek, hogy már én is vigyáztam rá nagyjából húsz órát. Tudtam pelenkázni és fürdetni, és ha valami gondja volt Cilikének, nem kellett belehelyezkednem a klasszikus apaszerepbe, hogy majd az anyja megoldja, mert tudja, mit kell csinálni. Mert egy kicsit én is tudtam. És nagy szerencsénkre ott volt velünk a Nagyi is.

A Nagyi, amikor megtudta, hogy hamarosan unokája születik, befejezettnek tekintette tanári karrierjét. Korábban még gondolkozott azon, hogy esetleg decemberig marad a pályán, de a hírre, hogy kislány születik, pillanatok alatt túltette magát a közoktatás skatulyáiba beszorított hátrányos helyzetű gyerekeken, és elkezdett koncentrálni a saját unokájára.

Segített nekünk átrendezni a lakást, kidobni a kidobandót, beszerezni az elengedhetetlen holmikat, vagy kitakarítani ott, ahol mi soha nem takarítottunk volna ki. A gyerek születése óta itt van velünk. Az már a mézesheteink alatt is látszott, hogy mennyivel könnyebb úgy, ha nem csak az anya feladata a csecsemő, hanem az apáé is, és ha az apa már unja, az anya már fáradt, akkor belép a képbe egy harmadik.

És ezzel mindenki jól jár. A Nagyi sokat unokázhat, cserébe el kell viselnie minket. Szőke, ha szeretne, pihenhet délután, mert van, aki vigyáz a gyerekre, cserébe nem egyedül ő dönt minden kérdésben. Én pedig, amikor hazaérek a munkából, akkor nem egy kifacsart feleséget kapok, aki alig várja, hogy valaki megszabadítsa a gyerekétől, hanem egy lényegesen kiegyensúlyozottabb családot, cserébe át kellett költöztetnem a ruháimat egy másik szerkénybe. Mesés, mesés, de három naponta így is összeveszünk.